Furcsa érzés, hogy a hálának is van világnapja. Vajon nem minden nap kellene hálásnak lennünk azokért a dolgokért, amink van, és amink, szerencsére nincs? Megköszönni az univerzumnak, hogy kiket sodor az utunkba és kiktől véd meg?
Igazából ezt a logikát követve az egész napunk egy nagy hálálkodás kellene, hogy legyen. Hála az égnek, és itt mindenki azt helyettesíti be, amiben hisz, hogy van egy csodás családom, hogy minden nap látjuk egymást és együtt vagyunk, hogy tudunk jókat nevetni, akár magunkon is, hogy mindig vár ránk egy hűséges kutya és négy teknős, és hogy vannak emberek, akik érdeklődnek irántunk, családtagok, barátok, kollégák, meg persze azért, hogy van munkánk, vagy legalább választási lehetőségünk, hogy legyen-e munkánk és ha igen, akkor milyen. Hálás vagyok érte, hogy nem vagyunk betegek, nem nélkülözünk, és ugyan a fűtésünk még mindig nem jó, egymást tudjuk melegíteni azzal, hogy összebújunk a kanapén – mert kanapénk is van.
Ha ezeket a kézzel fogható dolgokat nézem, valóban minden nap, egész nap csak hálásak lehetünk az életért, amit élünk.
Ugyanakkor van egy másik fajta hála, amit érezhetnénk, de mégsem nevesítjük vagy rebegjük el szóban minden nap, helyette inkább, némileg faramuci módon, bizonyos időközönként, ajándékkal vagy pénzadománnyal fejezzük ki hálánkat. Hálásak vagyunk a mentősök, tűzoltók, rendőrök, katasztrófavédők munkájáért, ezért ha éppen mi kerülünk bajba, egy tábla csokit viszünk a sürgősségire vagy a vészhelyzet elhárításával megcsókoljuk a tűzoltót. Ünnepnapokon megállunk és hálásan megemlékezünk azokról, akik a családtagjainkkal naponta foglalkoznak, pedagógusok, edzők, a pesztra, és azon kapjuk magunkat, hogy ilyenkor nekik is összeállítunk egy kis csomagot. Évente egyszer, májusban, hálás szívvel gondolunk a civilekre, akik rászorulót, gyereket, időset, állatot, beteget, nélkülözőt etetnek, ruháznak, tanítanak, segítenek önként, és 1% adónkat nekik utaljuk gesztusként. De miért kell a hálához alkalom?
Nem kell. A hálában az a legjobb, hogy ha egyszer elönt minket valakivel vagy valamivel kapcsolatban, attól kezdve mindig érezni fogjuk, folyamatosan, még akkor is, ha éppen az adott pillanatban elnyomja azt az élet pillanatnyi folyása. Amikor reggel agyon tudnánk csapni a kölköt, mert indulás előtt egy perccel jelenti be, hogy nincs bepakolva a táskája, de aztán sírva fakad a lépcsőn, hogy mennyire fáradt, azonnal mindent felülír a szeretetáramlás és igen, a hála – mert ugyan nem lesz aznap felszerelése, de hozzánk bújik a bánatával és minket akar ölelni örömében, amiért hálásak lehetünk.
Adjunk ennek a hálának többször hangot!
Szóban vagy írott üzenetben, szavakba (és nem lájkokba) öntve, egy fecnin vagy messengeren, mindegy, csak mondjuk, mert a hálás szavakat újra meg újra lejátsszuk a fejünkben és időről időre újra elolvassuk, erőt merítve belőle. Vagy éppen alkalom nélkül is adott apró ajándékkal, kedvességgel, azzal, hogy egy persely mellett nem tudunk elmenni anélkül, hogy bele ne ürítenénk az aprót, mert aki kirak egy perselyt, annak biztosan az apróra is szüksége van, vagy hogy egy ügy hallatán megnyomjuk az utalás gombot, tudván, hogy aznap ez akár azt jelenti, hogy nem pizza lesz a vacsoraasztalon, csak vajas kenyér, de mégis, az a vacsora jobban fog esni minden másnál.
Hálásan köszönjük a figyelmet!
