Szóval ha valaki elsüti ezt a szót az üzletünkre, én már csak mosolygok, bevetem a „No Drama, Lama!” szabályt – és mesélni kezdek az alapítványról. Arról, amit majdnem négy éve létrehoztunk és ami egy évről évre jószándékon alapuló és sok-sok ember összefogásából táplálkozó, élő és lélegző közösség lett.
De itt és most nem az alapítványi fennkölt célkitűzésekről szeretnék mesélni nektek, hanem arról a gazdag kincses-szigetről, ami az évek során a JóPont Adománybolt körül kialakult.
A hozzánk érkező tárgyi adományok jó része valóban ruhanemű, illetve sok-sok „átlagosnak” mondható háztartási felszerelés, csetresz, könyv és játék. Ezek gondos „JóPontos” kezek által kerülnek szortírozásra, majd polcokra – ahonnan újdonsült gazdájukhoz vándorolnak. Ez a körforgás teszi lehetővé azt a széleskörű támogatást, melyet aztán helyi ügyekre forgatunk vissza.
De most engedjétek meg, hogy az adományok egy különleges szeletéről meséljek: azokról a tárgyakról, amik megmosolyogtatnak, meglepnek, vagy éppen teljesen értelmezhetetlenek számunkra. Viccesek, ritkák, őrültek, néha egészen abszurdak – és mégis, mindegyikük történetet hordoz.
Sok dolgot értelmezni sem tudunk csak képkeresős találatokkal fedezzük fel a használati
módját, értelmét, különleges voltát és persze az értékét is. Így kerestünk rá annak idején az azóta is a legmagasabb áron elkelt értékünkre is, mely a Zsolnay Memento Mori porcelénja volt. Újdonsült tulajdonosa, a külföldön élő magyar úr több telefonos egyeztetést követően érkezett meg egy hétköznapi zárás utolsó perceiben ezért a kincsért és mi élvezettel hallgattuk életének és a tárgyhoz való kötődésének történetét.
De nemcsak a nagy értékeknél születnek szép történetek. Egy aranyszínű kávéscsésze is lehet főszereplő. Egy idős hölgy lelkesen mesélte, hogy a régi csészéje eltört, és nálunk pont ugyanolyat talált – számunkra talán giccses volt, „egy a sok közül”, de neki pont ez kellett. Tudom, hogy ezek „csak” tárgyak és emberek, de nekünk valahogy mégis öröm ez a típusú összekapcsolódás és az ilyen típusú értékmentés amit minden nap végzünk.
Az elmúlt időszakban két radír is érkezett ami méltó volt a poénos baromságok kategórájába kerülni. Az egyik ami akkora, hogy ordas nagy baromságok eltüntetésére is alkalmas lehet ezért – pláne annak aki akkorát tud bakinzni mint én, annak – nem árt egy ilyen tartalékban. A másik egy sokkal kisebb, diszkrétebb verziója az előzőnek, hiszen néha slusszkulcsnak álcázva is érkezhet a javítás lehetősége.
A viccesebbnél viccesebb fejfedők, maszkok és szemüvegek is egy külön kategória. Ha egy unalmas ruhaválogatós napon kezünkbe kerül egy ilyen darab, mindig lesz egy őrült nálunk aki ezt felveszi (…és egy másik aki megörökíti).
Aki járt már nálunk Agárdon, jó eséllyel összefutott üzletünk nem
hivatalos kabalafigurájával: egy bambán néző, szőrös cirmossal. Kell egy figyelő cirmos tekintet minden üzletbe és ő lett a miénk. Nem eladó. Nem alkalmazott. Egyszerűen csak ott van. És ettől valahogy mindannyian jobban érezzük magunkat.
Persze a legnagyobb örömök mindig azok a pillanatok, amikor egy tárgy valakiről mesélni kezd. Legyen az egy porcelánmajom, egy szívecskés bögre vagy egy tyúkos kép, ami egy őrült baromfis lányra emlékeztet. Hát így került ez a kép az én asztalomra.
Az új kedvencem most épp egy miniatűr láma,
amit Juci túrt fel megint valahonnan a raktár mélyéről új szállóigét teremtve a JóPontos mindennapokban: No Drama, Lama!
Szóval ha legközelebb benézel hozzánk, figyelj kicsit a részletekre – hátha épp egy kis csoda néz veled farkasszemet a polcról.
