A Velencei Mentőállomás szomszédságában élek. Szerencsére nagyon kevés dolgunk akad az egészségüggyel, így egészen addig nem tűnt fel, hogy a közelünkben is van mentőállomás, amíg örökbe nem fogadtuk az első kutyánkat.
Gru, a morcos Border-kuvasz keverék öregúr nem bírta a szirénát. Amint felhangzott a riasztást jelző hang, azonnal keserves vonyításba kezdett a teraszon. Hogy milyen gyakran vonulnak a velencei fiúk, attól kezdve élénken követhettük.
Azt gondoltuk volna, hogy idővel Gru majd hozzászokik, mint ahogyan mi emberek is hozzászokunk dolgokhoz, mint például ahhoz, hogy ha baj van, a mentősök azonal jönnek és segítenek. De nem így lett, és egészen élete utolsó napjáig pattant, amint meghallotta, hogy valaki bajba került és Velencéről elindult érte a segítség.
A megszokás nagy úr. Könnyű megszokni, hogy a mentősök jönnek, ha hívjuk őket. Hiszen ez a munkájuk, nem? De ahogy szeretteinket sem szabad garantáltnak venni, úgy az ilyen köztünk élő hősökbe is időről időre bele kell karolnunk, hogy érezzék annak a közösségnek a szeretetét, akit biztonságáról ők gondoskodnak.
A minap vehette át alapítványunk a magyarországi társadalmi vállalkozások Oscarját, a Civil Díjat a “Legsikeresebb adománygyűjtő kampány” kategóriában. Ezt a díjat a szakmai zsűri a tavalyi JóPont Gyerekzsivaj nevű kampányunkért ítélte oda nekünk, ami tavaly ilyenkor, az I. JóPont Jótékonysági Fesztivállal zárult.
Most, egy évvel később, alig egy héttel a II. JóPont Jótékonysági Fesztivál Mozdulj a Mentősökért programunk előtt, hálás szívvel azon morfondíroztam, vajon mozdulnak-e majd legalább annyian a Velencei Mentőállomásért, mint amennyi embert megmozgatott tavaly a gyermektáborok ügye? Lesz-e lehetőségünk saját közösségünknek megköszönni azt a támogatást, amitől a Civil Díjra érdemessé váltunk?
Bízom benne, hogy igen!
Gyertek el minél többen a Kaptárhoz, hogy együtt fonjuk körbe a Velencei Mentőállomás dolgozóit szeretettel és megbecsüléssel!
